Közéleti katasztrófa-turizmus

"És mit mond erre a Murguly?"

Polgártársak, a kultúrharc fokozódik!

2022. május 21. 16:31 - Murguly Mátyás

A parttalan vita, ami megeszi a társadalmat

Kultúrharc - a közélet és a politikai témák egy jelentős részét ez teszi ki manapság. Legyen szó a himnusz alatt térdelésről sporteseményeken, a filmekben fellelhető kvóta-kisebbségekről vagy épp a genderfluid óvodásokról történő népszavazásról, mindig kitör a halcsata a nagy apokaliptikus faluban, amit közösségi médiának hívunk. A kocsmákról és a dohányzókról nem is beszélve. Általában a kultúrharc-rengések évente kétszer erősödnek fel igazán hazánkban: az Eurovíziós dalfesztiválok után és a Pride környékén. De mi is ez az egész kultúrharc?

Természettudósként hajlamos vagyok mindent jelenségként értelmezni. Az élet egy jelenség, a mikroelektronika egy jelenség, a kultúra és maga a természettudomány is egy jelenség, ami valahogy keletkezik és valamit csinál. Szakmai ártalomból kifolyólag igazából az érdekel, hogy hogyan keletkezett a kultúrharc és mit is csinál valójában. Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz megtalálni a legalapvetőbb válaszokat, ugyanis mint minden a kultúránkban, ez is érzelmekkel terhelt és igazából valamilyen szemszögből lehet analizálni, szóval ahhoz, hogy tiszta legyen, miért írom majd azt, amit, ahhoz le kell tisztáznom azt, mit is érzek a témával kapcsolatban. És ez lesz a legegyszerűbb része az egésznek, ugyanis a komplett kultúrharccal kapcsolatban szánalmat és irdalmatlan idegfájdalmat érzek, egyfajta cringe-et, csak szeroidokon. Szóval mivel a komplett témát egy gusztustalan, ízléstelen és fölösleges időpocséklásnak gondolom, úgy vélem, képes vagyok relatíve objektívebben szemlélni az egészet. Vagy ha mást nem is érek el vele, az idegeimnek mindenképp terápiás megkönnyebbülés lesz.

A kultúrharc eredete

Kezdjük ott, hogy honnan is jön a kultúrharc kifejezés! A legelső kifjezetten kultúrharcnak nevezett jelenség 1872-1878 között zajlott Otto von Bismark és IX. Piusz pápa között. A helyzet nagyjából a következő volt: a római katolikus egyház befolyása a polgárság társadalmi befolyásának megerősödésével egyre inkább gyengült, ugyanis a polgársággal együtt olyan ideák is felerősödtek, mint a szekularizmus (az állam és az egyház elválasztása), a nacionalizmus (a vallás vagy a nemzet a fontosabb), a tudományos metódus (Isten nem mérhető) és a liberalizmus (vallásszabadság esetén nehéz kiátkozni másokat). A katolikus egyház pamfleteken, kiadványokon és misszionárius szervezeteken keresztül megpróbálta felerősíteni a hívek között az ellenállást ezekkel az eszmékkelszemben, gyakorlatilag megalkotva a legelső agytröszt-szerű szervezeteket. Bismark és a vele szövetséges (főleg protestáns) politikai erők pedig ellen-pamfletekkel reagáltak, és miután fölényesen nyerték a választásokat, egy sor szekuláris törvénnyel válaszoltak. Nyilvánvalóan a történelem tele van ehhez hasonló eseményekkel, mint például a reformáció vagy a kereszténység felemelkedése Rómában.  Könnyen láthatjuk, hogy a kultúrharcok mindig akkor fordulnak elő, amikor bizonyos társadalmi csoportok megerősödnek az addig hegemónnak minősülő, hatalomban lévő csoportokkal szemben és átveszik a hatalmat.

A kultúrharc manapság

A mai társadalomban egyértelmű a hatalmi eloszlás: a liberalizmus és a polgáriasodásnak hála szinte bárkiből lehet nagy befolyással rendelkező személy (legalábbis papíron), amíg rendelkezik a megfelelő mennyiségű, valamilyen jellegű tőkével. Ez a fajta elméletileg nagyobb társadalmi mobilitás azt eredményezi, hogy a vezető társadalmi csoportok nem írhatóak körül egyértelműen vallás, nemzetiség vagy egyéb jelzőkkel - legalábbis papíron. Nyugi, nem hiszek a zsidó gyíkemberekben, viszont a kultúrharc megértéséhez fontos belemennünk abba, hogy mi sokak anyagi valósága, és ezt szeretném a focimeccseken való térdelésen keresztül bemutatni.
A legelső térdelés az USA-ban 2016-ban esett meg és Colin Rand Kaepernick figyelemfelkeltő akciója volt, amivel fel akarta hívni a figyelmet az USA rendszerszintű rasszizmusára, ami magába foglalja a vörösvonalazást, a magánbörtönök működését, és a a rendőrségük meglehetősen hektikus és nehezen szabályozható működését, és még sorolhatnám. Íme a pillanat:

Colin Kaepernick | Biography, Taking the Knee, Activism, Stats, & Facts |  Britannica

Azután viszont ez az egész teljesen elszabadult. A republikánusok leovadtak, és Trump azt követelte, hogy rúgják ki a protestáló játékosokat, a demokraták pedig elkezdtek gázabbnál gázabb nyilvános akciókba kezdeni. A nagyvállalatok teleaggatták magukat BLM cuccokal, főleg George Floyd meggyilkolása után. Egy hatalmas nagy spektákulummá változott az egész a médiában, amiben lassan eltűntek az eredeti, rendszerkritikus üzenetek. Azóta a Demokrata Párt olyan pozícióba került, ahonnan változtathatna a mozgalmat eredetileg kirobbantott dolgokon, viszont szinte semmi sem történt - vagyis mégis.

Mi történt?

Tokenizmus: A tokenizmus az a jelenség, amikor valamilyen kvótát alkotva jelentéktelen pozícióba helyeznek valamilyen társadalmi érdekérvényesítésben gyengébb csoportból illetőket azért, hogy be tudják mutatni, hogy a rendszer reprezentálja őket. Leszögezném azt, hogy nekem nincs gondom a kvótákkal, ha az ténylegesen értelmezhető és jelentősséggel bíró pozícióról, vagy akár mély, jelentősségteljes szerepről szól. Ezek a pozíciók hangot adhatnak a társadalom amúgy nem-meghallgatott részeinek, és legetőséget ad arra, hogy segítsük ezeknek az embereknek a társadalomban való részvételét. Nekünk is meg van a magunk keresztje - a romák sorsa ugyanis mai napig nem rendezett hazánkban, és hasonlóképp nehéz kérdésekkel van terhelve, mint az USA afroamerikai lakosságának, bár történelmi gyökerei mások.
Identitás: A tokenizmuson keresztül az embereknek az identitására hatnak. De mi is az az identitás számunkra, 21. századi emberek számára? Sokszor szokták használni ugyan a szót, de a jelentését nem igazán magyarázta el senki, pedig komoly filozófiai viták alapját képzi. Ahogy én látom - és amennyire felfogom - az identitás számomra annak a szellemi folyamatnak az eredménye, amikor valamilyen külső ideálhoz viszonyítjuk magunkat és ez által ennek a külső ideálnak a szabályait alkalmazzuk magunkra, vagy tesszük a részünkké (azaz internalizáljuk). Ergo az identitás számomra a személyen kívüli, meghatározott mémekből álló ideákhoz való hasonulásunk. Ennek az alapját azok a szociálisösztöneink képzik, amiből fakadnak a törzsi ösztöneink is. Az, hogy képesek vagyunk külső tényezőkhöz tartani magunkat, és sok esetben a személyiségünket is igazítani ezekhez az ideálokhoz, az alapból egy fontos evolúciós adaptáció, azaz alkalmazkodás: ez tesz minket lehetővé, hogy szervezettebben működjünk, csoportszabályokat hozzunk létre, és általánosságiban csökkenteni képes a súrlódást, ami által több energia jut egyéb dolgokra. Viszont egészséges viszonyunk az identitásainkkal csak akkor lehet, ha fejlett a személyiségünk. És itt van a kutya elásva. A fogyasztói társadalom nem alkalmas az egészséges személyiségfejlődés fenntartására rengeteg okból kifolyólag, mint például a mindent átható mérgező pozitivitása miatt, és nincs is érdekében ezen javítani - ugyanis az ártana az üzletnek.
A cégek és a politikai pártok (oldaltól függetlenül) nem véletlenül adnak annyit arra, hogy a termékeikkel együtt eladjanak egyfajta életérzést is. Ez az életérzés egy identitáselem gyakorlatilag. Így a törzsi ösztöneink szerint körülírható mintázatokat lehet kialakítani a fogyasztásunkban, s ez alapján új piacokat lehet megteremteni, a folyamatos növekedés illúzióját keltve. Mindeközben ezek a címkék, amiket magunkra aggatunk, ezek egyfajta személyiség-protézisként fognak szolgálni, amiket a részünkként érzünk sokszor még akkor is, ha teljesen szembemegy a belső, úgymond intrinzik tulajdonságainkkal. Mivel az identitás hegemóniájában élünk, ezért mindenképp meg akarunk felelni az adott identitásnak, ami a személyiségünk elhanyagolásához és az azzal való folyamatos konfliktusunkhoz vezet.

Azaz a kultúrharc nem csak, hogy egy üzleti és politikai marketingfogás, hanem spirituális méreg, amire rászokatnak, mint egyfajta lelki cigarettára. A jó hír az, hogy le lehet erről is szokni. A rossz hír viszont az, hogy a leszokás fájdalmas és igazából csak egymást tudjuk ebből a posványból kirángatni. Ám úgy látom, hogy muszáj kihúzni egymást ebből a lelki konzumkatatóniából, ugyanis ha nem pofozzuk fel magunkat, akkor a világ, amiben élünk megesz minket elevenen.

A muszáj pedig nagy úr.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kozeletikatasztrofa.blog.hu/api/trackback/id/tr9217836093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása