A gemist-en megjelent Bukovics Martin interjúja Pintér Gergő matematikussal, Cseh András művésszel és Molnár J. Botond építészmérnökkel, akik elkezdték szerkeszteni a nemtudjuk.hu című oldalt. Ez az oldal egy szkeptikusabb álláspontot képvisel a járvánnyal, és főleg annak kezelésével kapcsolatban. Reménykedtem benne, hogy végre olvashatok egy jó kritikát, és nem csak ugyanazokat a köröket futjuk le újra meg újra. Sajnos ez a reményem elvetélt az első bekezdéssel, pedig lehetséges megfogalmazni teljesen logikus kritikákat is a témával kapcsolatban. Ebben a cikkben megpróbálok rávilágítani azokra a főbb rendszerszintű paradigmákra, amik mentén szerintem sokkal kifinomultabb módon lehetne értékelni a járványt.

Miért nem tudunk megelőzni megelőzhető katasztrófákat?

Először is nyilvánvalóan az a kérdés, hogy megelőzhetőek-e a pandémiák. Ez talán a legegyszerűbb kérdés annak ellenére, hogy a világ méreteiből kifolyólag ez tűnik a legnehezebbnek, és már ezen megmutatkozik minden, ami később a többé-kevésbé józanabb kritikákhoz vezet. Ugyanis a pandémiák megelőzhetőek lennének technikailag, ám a világ dinamikáját vezérlő kereteket kellene megváltoztatni hozzá.
Az első kritikus hibát ugyanis akkor követték el, amikor hagyták leépülni a környezetmonitorozás intézményét, aminek hála a kitörni készülő pandémiára csak annyi utalt, hogy 2019. augusztus 20.-án Kína kormánya megvonta a tobzoska társadalombiztosítási támogatását egy sor egyéb állattal együtt. Ez arra utal, hogy a környezetmonitorozás során sikerült már hamarabb is izolálni a SARS-CoV-2 vírust, viszont mégsem jelentették – vagy ha jelentették is a WHO-nak, az információt szándékosan visszatartották. De miért, vagy inkább kinek lenne jó visszatartani az ilyen információkat – kérdezhetnénk jogosan. A választ viszont inkább abban találjuk meg, hogy mi az, amit védeni próbáltak, mi lehet az, ami úgymond a jó. Ha idejében reagáltak volna erre, akkor ez okozott volna fennakadásokat a termelési láncban és bizonytalanságot szült volna. Ez rövid távon némileg visszafogta volna a gazdaság növekedését, ellenben hosszú távon elkerülhető lett volna a pandémia. És Kína – valamint a világ majd minden országa, hiszen mindenki üzletel Kínával – a rövidtávú gazdasági növekedést választotta a hosszútávú stabilitás helyett. Ez a fajta priorizálás pedig nem csak a járványkezelésben nyilvánul meg, hanem gyakorlatilag mindenben, legyen szó a dízelautók károsanyag-kibocsájtásának megmásításáról, vagy éppenséggel arról, hogy mi is okoz elhízást. Ahogy Gelencsér András is mondta a 24.hu-n megjelent interjújában:

"Ekkora rendszert nem lehet gyorsan átalakítani. Ráadásul nagyon kihegyeztük az erőforrásokat. Mindenhol a „just-in-time” szemlélet uralkodott el, a cégek minden tevékenységet a logisztika mitikus tévedhetetlenségére alapoztak. Annyira optimalizálták a költséget a profit érdekében, hogy minden biztonsági tartalékot elhagytak. Abban bíztak, hogy a rendszer hiba nélkül, az örökkévalóságig fog működni. Először a Covid kapcsolta be az ébresztőt, amikor a logisztika egyszer csak elakadt, mert a kínaiak zártak, a konténerek nem jöttek, meg keresztbe állt a teherhajó a Suezi-csatornán."

A gyakorlatban tehát megelőzhetőek lennének a pandémiák is, mint nagyon sok dolog az életben, viszont az a rövidtávú haszonnövelési kényszer, ami a gazdaság vezérelvének tekinthető, pontosan az gátolja meg a megfelelő reagálást – és ebből is fakadnak a bizalmi problémák akkor, ha már beütött a baj. Ugyanis ez alapján teljesen jogos érdekellentét körvonalazódik az emberek és a rendszer, azaz a végstádiumú kapitalizmus (late-stage capitalism) között. Az ember szemszögéből a gazdasági és politikai rendszerek ugyanis arra valók, hogy fenntartsuk vele magunkat – míg a rendszer szemszögéből az emberek valók arra, hogy a rendszer fenntartsa magát, valamint melyik nézőpontot tekintjük a jónak, a helyesnek. A kritikus álláspont mögött minden egyes esetben felbukkan az a tematika ugyanis, hogy az ember lenne végül is a fontos – aztán elromlik az egész félúton és konteós síkosítással bekenve magát a rendszerkritika végül felhelyezi magát valamilyen életmódcég értékesítési csatornájába. Márpedig ez lenne a második, roppantul kritikus eleme annak, hogy miért volt ennyire hektikus az egész járványkezelés – a konzumerizmus kritikája.

Talizmánok fogyasztása

Maszk vagy nem-maszk? Oltás vagy nem oltás? Kézmosás vagy öntisztulás? Ezek a kérdések egy fals dilemmára utalnának, ha csak és kizárólag az amorális protokollokról lenne szó – azaz a biosafety előírásokról, amiket steril közegeknél is be kéne tartani, valamint az általános higiéniáról és élettanról. Viszont a fogyasztói társadalom kultúrája, azaz a konzumerizmus sikeresen elérte azt, hogy mára gyakorlatilag nem létezik olyan cselekedet, amihez ne akarnánk valamilyen morális értéket társítani. Először is, az életünk szinte minden szegmense illeszkedik valahogy a gazdasági folyamatokba, legyen szó a munkáról, a párkapcsolatunkról vagy épp a semmittevésről. Ezzel a felfogással önmagában nem is lenne semmi gond, ha nem létezne a kényszeres növekedés dilemmája. Így viszont az életünk minden része gyakorlatilag valamilyen új piaci lehetőséggé, ez által áruvá változik, azaz kommodifikálódik – és ez alól az igazságérzetünk sem kivétel. Az embert mindig is elkísérte a  hivalkodó fogyasztás jelensége, ami a praktikusnál magasabb minőségű, mennyiségű és/vagy árú termékek fogyasztását és használatát jelenti. Vegyük például a karórákat: az aranyozott Rolex is ugyanazt csinálja, mint bármelyik más jó minőségű karóra, csak a nemesfémeknek és a marketingnek hála úgymond magasabb hozzáadott értéke van. Ám ennek a hozzáadott értéknek a nagy része valójában egyfajta mondvacsinált érték, ugyanis nem a karórát fizeti meg az ember ez által, hanem azt az érzést, hogy Rolexet hordhat, azaz a luxus életérzés egy apró szeletét. Ezt a jelenséget hívjuk antropológiai értelemben vett fetisizációnak – ami azt a folyamatot takarja, amikor az adott dologhoz a praktikusan, anyagi funkciójából következő értéken túl extra értéket csatol az emberi elme, azaz a dolgok szociális életét. Eredetileg az általunk használt eszközökkel jeleztük a státuszunkat és a szerepünket a közösségben, és ez teszi lehetővé azt, hogy a vásárlási és tárgyhasználati – azaz a fogyasztói tevékenységünk lévén megéljük bizonyos részeit a lényünknek. A státuszcikkekhez pedig egyre nehezebb hozzáférni, ugyanis az egyenlőtlenségek mind hazánkban, mind világszerte nőnek – azaz, ha erre építene a piac, akkor bizonyos elemei stagnálnának. Ám van valami, ami akkor is változhat a társadalmi mobilitás nélkül – ezek a trendek és a morális igazságok, vagyis az ideológiák, ahogy Slavoj Žižek mondaná. Ezt erősíti meg az a közhely is, miszerint a vásárlásunkkal szavazunk – azaz a vásárlás aktusa nem csak egy egyszerű tranzakció, hanem morális véleményformálás is. Ez az, amivel képesek vagyunk kierőszakolni a növekedést – az egyéni igazságérzet szociális tőkévé formálásával. Ennek köszönhetően a teljes életünk egyfajta morális fogyasztási rituálévá változott, amiben minden cselekedetnek van transzcendens értéke. A maszkviselés elutasítása a szókimondáshoz társult, míg a viselése a másokkal való törődéshez vagy az önmagunkra való odafigyeléshez. A morális igazságok harca közben viszont elveszett az a banális tény, hogy az egészségügyi maszkok arra valók, hogy ne taknyozzuk le a környezetünket, és tényleg nehéz kényelmeset találni belőle. Az oltások az egyik oldalnak a felelősség és a megoldás volt, a másik oldalnak a konzumidiotizmus rendszerkonformizmusa – ezért valami alternatív fogyasztással, mint táplálék-kiegészítőkkel, homeopátiával vagy egyéb, nem-konform dologgal jelezték azt, hogy átlátnak a rendszeren. Azt, hogy az egészségnek nem kéne pénzügyi spekulációk tárgyának lenni, azt viszont egyik féltől se hallottam. A termékeink és használatuk mára újra mágikus cselekedetté vált, a tömegcikkek pedig talizmánokká.

Innen is láthatjuk, hogy a természettudósok miért húzódtak háttérbe. Ez nem a természettudomány területe – a bizalmi kérdéseket nem lehet bekötni valami analizátorba és megmérni. Viszont biológiai tudás nélkül nem lehet eligazodni a témában. A gemist-ben megjelent cikkben például a tüskefehérjéhez kötik hibásan a vírus érfalkárosító hatását, ebből kiindulva felépítve egy hosszútávú biztonsági érvet. Az ilyen hibákat könnyű lenne pedig korrigálni, ha nem biztonságszínházat jelentő kék plakátokkal spamelték volna tele az országot, hanem ismeretterjesztő anyagokkal például arról, hogyan alakulnak ki a tünetek, mit jelent a lizáló vírus - olyan vírusok, amik gyakorlatilag kipukkantják a gazdasejtet – vagy egyáltalán mi is az a vírus. Viszont ahhoz, hogy ez hatékonyan menjen, ahhoz fel kéne oldani valahogyan a bizalmi deficitet, amit a végstádiumú fogyasztói kapitalizmus okoz. Ennek a feltárása viszont nem természettudományos, hanem politikai feladat. Ám Gelencsér András cikke adott nekem mégis egy kis reményt, hogy mégsem vagyok egyedüli "őrült tudós" a világon, aki végig meri gondolni pragmatikusan azt, hogy mi okozhatja a zavarokat - társasággal még a katasztrófák is másabbak.